"Együtt jártak már több mint egy éve,

 boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe.

Örültek egymásnak csak egymásért voltak,

amiért a szüleik eleinte szóltak,

de beletörődtek,

hisz nem tudták egymástól eltiltani őket.

Elég volt nekik mit egymástól kaptak,

szerelmüknek határt soha nem szabtak.

Élvezték a száguldást a hosszú utakon,

szálltak egymás mellet külön motoron.

Két motoros útja soha el nem vált,

bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt,

a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent,

leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell.

Fekete bőrruha fekete szkafander,

fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer,

fekete csizmában s nyakukban kendővel

szálltak versenybe a száguldó felhőkkel.

Hosszú utakon el s visszacikáztak,

ott csak ketten voltak és egymásra vigyáztak.

Egymás nélkül soha nem indultak útnak,

egyetlen kérése ez volt a fiúnak.

Féltette szerelmét, hisz ő volt a mindene,

röviden tömören az egész élete.

Ők is, mint más szerelmesek sokat veszekedtek,

de csak addig tartott aztán kibékültek,

ám egy napon minden másként történt,

nem tartották be a jól bevált törvényt.

Távozás előtt a búcsú elmaradt,

s mindez egy álom, egy félreértés miatt.

Hosszú napokig nem is látták egymást,

a szülők azt hitték mindkettőnek, van más,

de őket kínozta egy titkos sejtelem,

az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem.

Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek,

még nem békéltek a megsebzett szívek.

Mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett,

kínosan teltek a napok, éjjelek.

Egyre csak azon törték a fejüket,

a békülés útja vajon melyik lehet...

Egy csillagtalan borús éjszakán,

elhatározásra jutott a lány.

Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet,

s szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet.

Fejében megszilárdult e hirtelen gondolat,

nem is töprengett oly sokat,

hirtelen gyorsasággal be is öltözködött,

szájára szokás szerint fekete kendőt kötött.

Barna hosszú haját most is fölcsavarta,

hogy lány volt a ruhában, ki gondolta volna.

Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt,

föltette fejére a fekete szkafandert.

Lenn az udvaron felült a motorra,

csak akkor jutott eszébe mikor már berúgta,

hogy volt egy kérése régen a fiúnak:

nála nélkül soha ne induljon útnak.

Keze ekkor rátalál egy féltve őrzött képre,

elővette megcsókolta s fölnézett az égre.

Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban meghasad,

hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad.

Szemében ekkor már könnyek égtek,

még egyszer jól megnézte a képet,

majd visszatette a bőrkabát mögé.

Gázt adott ugratott s mire az utcájukból kiért

már csak a motorjának, s az álmainak élt.

Egész úton arra gondolt mi lesz, ha majd odaér,

több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér.

Az út szélén vén fák sorakoztak, jó öreg barátok,

 jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy párszor bejárták.

A motorost egy fénysugár követte,

közben egyre több csillag kúszott fel az égre.

Gondolatai már régen messze jártak

csak nézte az utat s nem vette észre,

hogy mindjárt oda ér a felbontott részre.

Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett,

de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet.

Ebben a pillanatban az járt a fejében,

hogy soha többé nem nézhet a fiú szemébe,

meg nem ölelheti, kezét nem foghatja,

ezután már többé meg sem csókolhatja.

Hiába sietett, vége mindennek, a szerelemnek,

 a boldogságnak a csodás életnek.

A halállal csatázva a szeme könnybe lábadt,

hogy sietett, íme hoppon maradt.

Fájdalmát leküzdve csendesen suttogott,

a halál küszöbén a fiútól búcsúzott:

ne haragudj rám, hogy elmegyek,

de ígérem ezután is mindig veled leszek,

légy boldog, akkor én is az leszek,

emlékezz arra, csak téged szerettelek.

Egyetlen vércsík volt, ami a szkafander alól

a szájából kibuggyant s az arcán végig futott.

Ott feküdt az úton fekete ruhában

a motor közelében a vén fák árnyékában.

Pontosan egy éve ennek az éjszakának

a fiú eleget tesz becsület szavának.

Megfogadta ugyanis még ott zokogva,

hogy életében már csak egyszer ül motorra.

A megbeszélt időben megjött a négy haver,

a fején ekkor már fenn volt a szkafander,

lenn az udvaron felült a motorra,

gyászos tervét gyorsan újból átgondolta.

Gázt adott, ugratott, s mire az országútra kiért

már csak a motorjának és álmainak élt.

A temető ott volt az országút szélén,

a sír, mit keresett, a temető végén.

Leszállt a motorról és letérdel elébe,

húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe.

A szalagot eligazította,

melyre nagy piros betűkkel ez volt írva:

NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED.

A régi emlékek újra felkavarták,

a szívét nyugodni egy percig sem hagyták.

A barátok ott álltak sorban mögötte,

fekete kendőjét a fejfához kötötte.

Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz,

de mintha szívét kötötte volna a fejfához.

A temető kapuban felült a motorra,

barátai követték őt részvéttel sorba,

így emlékeztek a hajdani barátra.

A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége,

az állandó útvonal régi szép emléke.

A fiú arra gondolt mennyit motoroztak,

hosszú hónapokig mily boldogok voltak,

de ő elment, itthagyta, s már nem érdekli semmi,

 csak egyetlen gondolat: utána menni.

Könnyes szemmel a kormányt markolta,

s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra.

Egy hatalmas kanyart egyenesen véve,

nagyot ugratott a tátongó mélységbe.

Ekkor már este volt, a csillagok ragyogtak,

lenn a mélységben a vén fák suttogtak.

Ott feküdt a fiú fekete ruhában,

a motor közelében, a holdfény árnyékában.”