DELFIN

Azt kérdezitek, miért szeretem az embert? Miért játszom vele és miért nem támadom meg soha? Miért szelídül meg a vérengző kardszárnyú nagybácsikám is, ha az ember befogja és kedves vele? És miért nem menekülök ki a hálójából én, aki emeletnyi magasságra is fel tudok ugrani? Megmondom. Sajnálom. Igen, sajnálom az embert. De tényleg! Ha látom, nem tudom, hogy röhögjek, vagy sírjak. Hát nézzetek rá! Nem ő a legvédtelenebb állat a földön? Csupasz, mint mint egy meztelen csiga. Aztán: olyan gyenge, hogy egy térdig érő vaddisznó is fel tudja dönteni. Nem tud úgy fára mászni, mint a majom. Nem tud repülni, mint a fecske. Nem tud úgy őszni, mint a delfin. Nincsenek olyan fogai, mint a tigrisnek, hogy védekezzék. Nincsenek olyan karmai, mint a mcskának, hogy karmolásszon. Még egy giliszta is ügyesebb, mint ő, hiszen el tud rejtőzni a földben, ha jön az ellensége. Azt mondjátok, hogy mindez a sok hátrány nem érdekes, mert az embernek van esze? Az igen! Az van neki! Esze! A delfinvadászok például kitalálták, hogy fel kell venni magnetofonra a segélykiáltásokat hallató sebesült delfin hangját, és azt lejátszani a tengeren. A jelzésekre majd mi, a többiek a veszéllyel nem törődve odaúszunk, hogy közrefogjuk sebesült társunkat, és a felszínre vigyük lélegezni, ahogy szoktuk. És amikor majd rémülten és segítőkészen odaúszunk a hangszórókból sikoltozó segélykiáltásokra, akkor a delfinvadászok kényelmesen leöldösnek bennünket. Mint a példából látható, az embernek van esze. Csak szíve nincs. (Zárójelben megjegyzem: kíváncsi vagyok, mi lenne, ha mi vennénk magnóra a delfinvadász  csemetéjének a visítását, amikor az osztálytársai püfölik a duliban, mert megint szemétkedett velük? Az uszonyom rá, hogy a kölyök nyivákolására az apuka rögtön odahúzná a belét, hogy a kis görényét megvédje. És nagyon csodálkozna, ha csak minket találna a suli előtt néhány doronggal meg szigonyágyúval.) Akinek az élőlények világában esze is, meg szíve is van, az nem az ember. Az egy másik emlős állat. Nem akarom a nevét megmondani, mert az ilyesmivel nem illik dicsekedni. Csak annyit mondok róla, hogy kedves, játékos és vidám. Mindent el tud mondani  a társainak, mert egy sajátos fütyülős, éneklős nyelven beszél. Tele ven érzelemmel, szeretettel, és még az embert is a hátára veszi, a partra viszi, ha az fuldokolni kezd. Sőt! Tabúk vannak rá, hogy több alkalommal elzavarta a cápákat, amikor azok emberekre támadtak. Egyszóval ennek az állatnak van esze meg szíve. De nem szeret vele dicsekedni. Úgyhigy én sem árulom el, hogy ennek az állatnak mi a neve, maradjon ez titok örökre...

FARKAS